Kilépett csatószegi otthonából, és kedves mosollyal fogadott. Csitította Bodri kutyáját, hogy ne ugassa annyira az ismeretlent, aki éppen belépett a kapun. Csak egy percig voltunk idegenek.  

„A buletinbe Rozália vagyok, s egyebütt es, de Irénnek szólítnak, kicsikoromba így fogták reám” – mosolygunk ezen a „kicsit furcsaságon”, ahogy ő nevezi. „1937. szeptember 14-én, kedden délelőtt fél tízkor” született – tudatja velem Irénke néni, akit édesanyja tanított meg a pontos születési dátumára „amíg leánka” volt.

Örvend az új ismerősnek, a vendégnek, tetszik neki, hogy az elraktározott emlékei fiókját újból kinyithatja, élete bizonyos fejezeteit felelevenítheti. „Úgy elfutott az élet. Olyan jól esik, amikor valakivel így kettőt-hármat szólhatók” – jegyzi meg. Elmeséli, hogy egész fiatalon Bukarestbe ment szolgálni egy szomszéd leánykával. „Én januárba úgy elmentem szolgálni, hogy osztán nyárba, mikor szénát kezdték csinálni, aratni, akkor jött a levél hazulról, hogy jössz-e haza, gyere haza, mert sok a dolog” – eleveníti fel Irénke néni. Nem volt könnyű ott neki, mindenért keményen meg kellett dolgozzon, így hihetetlen volt számára, hogy pont ő kezdte házhoz kapni a meleg ebédet, aki „soha semmihez közél se fért”. Olyannyira szokványos lett, hogy hetente házhoz kapta a meleg ebédet, hogy hiányolná. „Én úgy megszoktam, hogy hozták az ételt. Hiányozna es, mert bizony megmelegítsük, együk s kész van. Én meg vagyok elégedve, jó volt, csak kapnék, amíg még egy kicsit élek. Válogatós nem vagyok, nekem minden jó s finom, csak legyen. Mert tényleg nem tudok még egy pityókát se hántani az ujjaim miatt” – mutatja jobb kezét, amelyet baleset ért már „vagy hat éve.” „Hogy es mondják: ha kap eszik, s ha nem, akkor hallgat” – zárja beszélgetésünket Irénke néni, majd minden jót kívánva nekem kikísér.

György Mária Angéla

Ha szeretné támogatni Meleg ebédet időseknek elnevezésű programunkat ITT megteheti!